Irán sajátos módszerrel építette folyamatosan afrikai kapcsolatait az elmúlt húsz évben

Urán, proxyk, célpontok – nagyjából ezzel a hármassal lehet leírni Irán afrikai szerepvállalásának kulcsterületeit. Ebbe illeszkedve az elmúlt évek építkezése jól mutatja, hogy a perzsa állam hogyan próbálja kiterjeszteni befolyását, kijátszani az ellene elfogadott szankciókat, és adott esetben tagadható módon mozgatni a szövetséges erőket, amelyek súlyos károkat okozhatnak riválisainak. Még akkor is, ha ezek a kísérletek nem voltak mentesek a kudarcoktól és zsákutcáktól, és sok körülöttük a szóbeszéd, a meg nem erősített információ.

Kezdjük talán a legkézenfekvőbb elemmel, a nyersanyagok kérdésével. Irán nukleáris programja számára mindig is kulcsfontosságú volt a szükséges uránkészletek beszerzése, amit jelentősen nehezítettek a különféle szankciók, és emiatt a hagyományos kitermelők jelentős része nem jöhetett szóba a beszerzésekkel kapcsolatban. Így adta magát a lehetőség, hogy Teherán részben a kevésbé ellenőrzött, vagy a Nyugattal ellenséges szereplőkön keresztül elégítse ki igényeit. Már a 2000-es évek elején is felvetődött, hogy Irán a káoszba süllyedt Szomáliából igyekezett uránt beszerezni, ezek a próbálkozások azonban valószínűleg nem jártak eredménnyel.

A 2020-as évek nagyhatalmi versengése azonban új perspektívákat nyitott meg a perzsa állam számára. Ahogy a Tana Consulting összefoglalója rámutat, a pletykák szerint Teherán Nigerrel, Szudánnal és Zimbabwével is próbálkozott uránüzletek kötésére. Azt, hogy puszta híresztelésnél többről van szó, mutatja, hogy diplomáciai források szerint a Niamey és Washington közötti szakítás egyik oka éppen az amerikai aggodalom volt, hogy Irán a száheli országból juthat uránhoz.

De Iránt nem csupán nukleáris programjának ellátása érdekli. A kontinens egyéb nyersanyagai – mint az arany vagy a ritkaföldfémek – is vonzó célpontot kínálnak a perzsa befektetéseknek. Az elmúlt években a teheráni diplomácia igyekezett kihasználni, hogy a nyugati szereplőktől elforduló afrikai államoknak befektetésekre és technológiai transzferre van szükségük a keletkezett rések kitöltésére. És amíg előbbivel Irán sem áll jól, mérnöki és egyéb szakértelem terén a közép-keleti állam versenyképes szereplő Afrikában. Különösen a bányászati szektorban, amelynek felfuttatása a puccsista kormányok egyik fő prioritása.

Az ellenállás fekete tengelye?

Iránt persze nem csupán gazdasági, hanem politikai és biztonságpolitikai megfontolások is vezetik. Az ország hagyományos geostratégiai megközelítését az ún. ,,ellenállás tengelye” határozza meg, amelynek értelmében Teherán a különféle – önálló akarattal és agendával is rendelkező – szövetségeseken (egyesek szerint proxykon) keresztül – mint a Hezbollah, a Hamász vagy a jemeni húszik – próbálja lekötni ellenfeleit, minél távolabb tartva őket Irán tényleges területétől és érdekszférájától. Az elmúlt évtizedekben ez a stratégia meglehetősen sikeresen működött, és a legutóbbi izraeli, majd amerikai akciókig elejét vették annak, hogy a perzsa állam területét közvetlen támadás érje.

A klasszikus közel-keleti szereplők mellett Irán már a 2000-es évek elejétől kezdve megpróbálta kiterjeszteni szövetségi rendszerét Afrikára. Teheránnak nem volt könnyű dolga: a sok többségi szunnita által eretneknek vélt síita teokrácia eleve lépéshátrányból indult a kontinensen, ahol alig voltak jelen az iszlám utóbbi irányzatának képviselői – és ahol mégis, mint Nigériában, ott is gyanakvással figyelték a nagy testvér érkezését. Ugyanakkor Irán malmára hajtotta a vizet, hogy az iszlám Afrikában elterjedt misztikus irányzata, a szúfizmus általában toleránsan állt a síitákhoz – egyes szakértők ehhez kötötték a szomáliai Ahlu Szunna wal-Dzsamá’a és a Teherán közti állítólagos kapcsolat eredetét.

Szintén előnyt jelentett, hogy az 1979-es forradalom – iráni interpretációban ,,az iszlám” forradalom – sokak számára követendő példává vált. Ilyenek voltak azok a Muszlim Testvérekhez köthető szudáni csoportok, amelyek vezetője Haszan al-Turábí volt. Nem véletlen, hogy a perzsa állam elsősorban Afrika szarván próbálkozott hídfőállás kiépítésével.

Ezek azonban összességében változó sikereket hoztak. A 2010-es évek nagy fellendülése után sok helyen az látszott, hogy Irán nem tudta biztosítani pozícióit: legyen szó Szudánról, Eritreáról vagy Szomáliáról, ezek egyetlen érdemi eredményt sem hoztak: a legnagyobb szimbolikus siker az volt, amikor 2011-ben és 2012-ben iráni hadihajók haladhattak át a Szuezi-csatornán. Az arab országok és Irán közti 2016-os diplomáciai hidegháború pedig tovább szűkítette Irán lehetőségeit.

A 2020-as évek aztán új lehetőségeket tartogattak Iránnak. Az újabb szudáni polgárháború 2023. áprilisi kitörése után – hasonlóan Moszkva megsegítéséhez – Teherán drónokkal támogatta Abd al-Fattáh al-Burhán tábornok kormányát, és cserébe állítólag felvetette, hogy tengerészeti bázist hozna létre a Vörös-tengeren. Mindez nem aratott osztatlan lelkesedést sem az átmeneti fővárosként szolgáló Port Szudánban, sem a környező arab országokban. Emellett Irán a Száhelben is fokozta erőfeszítéseit, elsősorban gazdasági és tudományos területeken.

A húsziktól az as-Sabábig

A fenti példák alapján Iránnak nem sikerült olyan szövetségesre szert tennie Afrikában, mint például a Hamász Gázában. Mégis, van egy csoport, amely ugródeszkát jelenthet Teherán számára: ezek pedig a húszik, valamint az ő kapcsolatuk a szomáliai as-Sabábbal.

Az elmúlt két évben több anyag is megjelent a két fegyveres csoport kapcsolatáról, és mára nagyjából konszenzus van a szakértők között abban, hogy a húszik fegyverekkel és kiképzőkkel segítik az as-Sabábot.

Fontos aláhúzni, hogy ez nem ideológiai, hanem pragmatikus kapcsolat. A szomáliai dzsihádisták különféle becslések szerint évi 100-200 millió dollárnyi bevételre tesznek szert különféle illegális tevékenységekből, és ebből hajlandók tetemes összegeket áldozni modern fegyverrendszerekre. Márpedig a húszik 2024 végére – iráni támogatással – olyan fegyverekhez jutottak, illetve fejlesztettek a hajók elleni ballisztikus rakétáktól a fegyveres drónokig, amelyek jelentősen növelnék az as-Sabáb kapacitásait.

A jemeni szakadárok eddig elsősorban a robbanószerrel felszerelt drónok terén adtak át fontos szaktudást a szomáliai szervezetnek, de az amerikai légierő állítólag föld-levegő rakétákkal megpakolt hajókat is süllyesztett már el az Ádeni-öbölben.

amire szüksége lehet: jól szervezett csoportok, elkötelezett Nyugat-ellenes erők, komoly helyi műveleti tapasztalat, a sok áttét miatt a tagadhatóság – és számos puha és sebezhető nyugati célpont.

Érdemes ezzel kapcsolatban még egyet kiemelni: a legtöbb forrás szerint Szaíf al-Adil, az al-Káida nem hivatalos vezetője Iránban bujkál. Az as-Sabáb pedig az al-Káida legnagyobb helyi ,,leányvállalata”, legalább 12 ezer harcossal.

Nem lehet tudni, Irán kívánja-e eszkalálni a jelenlegi helyzetet. Azt sem, ha igen, ilyen formában szeretné-e. De tény, hogy Kelet-Afrika tálcán kínálja ehhez a lehetőségeket, és Teheránnak, valamint szövetségeseinek nem kellenek komoly erőfeszítések ahhoz, hogy ezt kihasználja. Az as-Sabáb már most is rendszeresen támadja a mogadishui nemzetközi repülőteret aknavetőkkel és kisebb rakétákkal. 2020-ban pedig a csoport megtámadott egy Kenyában levő amerikai támaszpontot, ahol egy amerikai hivatásos katona és két kontraktor megölése mellett fél tucat kisebb felderítő repülőgépet is megsemmisített.

A szomáliai Baledogléban jelenleg 500 amerikai katona állomásozik, akik a húsziktól kapott fegyverek könnyű célpontjaivá válhatnak. És ha már ballisztikus rakétákról van szó: a dzsibuti Camp Lemonnier-ben található amerikai bázis sokkal közelebb van a húszikhoz, mint a Perzsa-öbölben fekvő amerikai vagy izraeli célpontok. Még egyszer fontos hangsúlyoznunk azt is, ha hatékonyan tehetné, az as-Sabáb ezeket iráni segítség nélkül is szívesen támadná.

A félelmek ellenére Irán Kászem Szulejmáni 2020-as likvidálását sem bosszulta meg látványosan. A nagy kérdés az lesz, hogy ez vajon most is így történik-e, és a felek legutóbbi lépései már a konfliktus zárása, vagy a további eszkaláció felé mutatnak.

A szerző a Migrációkutató Intézet igazgatója.

(Borítókép: Al-Shabaab lázadók járőröznek Mogadishu utcáin 2009. július 2-án. Fotó: Mowliid Abdi / Reuters)