Végigjártuk a Pride-ot, és rájöttünk, hogy sokkal többen vagyunk, mint gondolnánk
Nem először, nem másodszor, nem is harmadszor vettem részt a Pride-on. Soha semmilyen atrocitás nem ért a felvonuláson, néhány ellentüntető „aberráltazását” leszámítva csúnya beszédet sem hallottam vagy kaptam, és még 2021-ben is a lehető legnagyobb biztonságban éreztem magam, amikor a pedofiltörvény melegellenes módosításai miatt igencsak feszült volt a helyzet a melegfelvonuláson.
A mai Budapesti Büszkeség menetére (vagyis a 30. Budapest Pride-ra) azonban, ha nem is félve, de szorongva indultam ki. Tudtam, hogy ez a menet más lesz, mint a korábbiak. Nagyobb, hangosabb, talán még erőszakos is – olyan, amire az egész világ odafigyel. Az elmúlt időszak történései után nem is lehetett volna másmilyen. Néhány napja jöttem vissza Dél-Koreából, ahová egy nemzetközi társasággal utaztam. Az olasz, a portugál, sőt még a kubai újságíró is arról faggatott, hogy
Tényleg nem lesz Pride Magyarországon?
Nem tudom, válaszoltam. Nem tudom.
Legbelül azért sejtettem, hogy sokan akkor is kivonulnának Budapest utcáira, ha erőszakkal tartanák őket vissza. Ismeretségi körömből még soha ennyien nem vettek részt az eseményen. Olyanok is, akik korábban a melegfelvonulás közelébe nem mentek. Pride márpedig lesz, hallhattuk a Fővárostól, meg attól a rengeteg embertől, akik, ha mégsem lett volna, akkor is kivonulnak – mert ki kellett vonulniuk.
Tudtam, hogy ez a menet más lesz.
31
Meglepetésvendégek
Kiléptem az újlipótvárosi lakásom ajtaján, és rögtön egy szivárványos esernyőt hurcibáló duóba botlottam. Épphogy csak elindultam a Nyugati felé, két háztömb után rájöttem, hogy otthon hagytam a bérletemet, haza kell mennem érte. Visszafordultam, az első szembejövő csapat „FUCK NER” feliratú pólóban sétált el mellettem. A liftben egy „szabad” feliratú felsőt viselő anya, nagyjából 10 éves fia és egy másik nő szállt be mellém. Utóbbi LMBTQ-tag volt, ebben biztos vagyok. Kedvesen köszöntek és mosolyogtak, mintha csak rám lenne írva, hova tartok.
Bérlettel a hasitasiban elsétáltam a Nyugatiig, ahol akkora volt a tömeg, hogy csak a második metróra fértem fel.
Arany János utca, Deák Ferenc tér: két megállót utaztam volna, de csak volna, mert az Arany János utcánál az utasok arra buzdítottak, hogy mindenki szálljon le, és gyalogoljon a Deákig, ott ugyanis megtelt a metrófeljáró, nem lehet feljönni. Ám legyen, leugrottam a járműről, és a Pride-ra igyekvő utastársaimmal együtt a Városháza Park felé vettem az irányt.
Háromnegyed 3-ra érkeztem az Anker közbe, ahol már egy tűt nem lehetett leejteni, pedig hol volt még a kezdés. Már itt és ekkor érezni lehetett, hogy ekkora tömeg korábban egyetlen Pride-on sem gyűlt össze. A járdán moccanni nem lehetett, az úton és a villamossínek mentén szintúgy.
Másodmagammal mégis belevetettem magam a tömegbe, mire lassacskán megindult a menet. Egymás után botlottunk ismerősökbe – olyanokba is, akikről álmunkban nem gondoltunk volna, hogy kijönnek a Pride-ra. Ők mégis kijöttek, ráadásul evidensnek vették, hogy így tesznek.
31
Nincs mitől tartani
Nem először, nem másodszor, nem is harmadszor vettem részt a Pride-on: volt viszonyítási alapom. Tudtam, hogy sokan lesznek, de azt nem, hogy ennyien. Bár más valószínűleg szorongani kezdene, én inkább megkönnyebbültem a tömeg láttán: úgy éreztem, sorstársakra leltem. Olyan emberekre, akik ugyanazt az utat járják, mint én – ebben a két órában legalábbis biztosan. Lám, milyen sokan járják ezt az utat. Sokkal többen, mint azt gondolnánk.
Annak ellenére, hogy kissé félve érkeztem, be kellett látnom, hogy semmi okom nem volt az aggodalomra. Ilyen békés felvonuláson még életemben nem jártam. Egyetlen ellentüntetőbe sem botlottam, a Pride ellenzői teljesen a látókörömön kívül maradtak.
A félelmünk a hatalmuk. Ez a rezsim nem érdemli meg a félelmünket
– tartotta a magasba a táblát két felvonuló. Félelem. Hát persze. Azt akarták, hogy féljünk kijönni. A sok fenyegető üzenet, úgy látszik, nálam is kezdte elérni a hatását. De ezek csak szavak; üres szavak, amelyek nem vették át felettem az irányítást.
Magunk mögött hagyva a szavakat, csak vonultunk, vonultunk és vonultunk. A tömeg eleje már legalább egy órája elérte a beszédek helyszínét, amikor a felvonulás vége még mindig a Madách téren toporgott. 2 kilométer, írta a Google Maps. Több mint 2 kilométeres embersor. Úgy, hogy sokan a mellékutcákban sétáltak, és/vagy rossz irányba haladtak.
Mindenki boldog volt, mindenki mosolygott, mindenki reménykedett. Semmi magamutogatás, semmi önkényes provokáció. Csupa átlagmagyar, aki a szabadágukért sétált. „Van még remény a fiatalokban” – mondta egy idősebb nő a férjének, amikor elhaladtunk a „Free Hungary” feliratú zászlót lobogtató kamaszok előtt.
Két óra vidám séta, és ennyi
Jó vagy rossz dolog, ha úgy éreztem, ezen a melegfelvonuláson tulajdonképpen semmi különös nem történt? Ezt persze csak idézőjelben írom, hiszen nagyon is sok minden történt, de semmi olyannak nem voltam szem- vagy fültanúja, ami kiverte volna a biztosítékot. Semmi verekedés, semmi mocskolódás, semmi komolyabb rendőri offenzíva nem volt. Két óra fesztiválhangulatú séta a főváros utcáin, és ennyi.
Kutyajelmezbe öltözött, szájpeckes, tangás (azaz provokatívnak és botrányosnak titulált) férfiakból 0-t, azaz nullát láttam, pedig kis túlzással még kerestem is őket. Szépen felöltözött, kulturált és vidám résztvevőkből annál többet. Nyugdíjas szimpatizánsokból, a szüleikkel kilátogató kisgyerekekből és rengeteg külföldi felvonulóból sem volt hiány: perui, holland és brit fiatalokkal is beszélgettünk. Egytől egyig a Pride miatt utaztak ide.
És a Pride-ra jött több százezer társuk is: merthogy a felvonulás végén ilyen számokkal dobálóztak. 200 ezer, 400 ezer, talán még annál is több. Én a minap 100 ezer résztvevőt jósoltam. Úgy látszik, jócskán alábecsültem a magyarokat…
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)
