Nem Donald Trump az első elnök, aki egyedül döntött egy háború megindításáról
Ahogy arról az Index beszámolt, az Egyesült Államok egy hete, szombaton megtámadta Iránt. Donald Trump elnök ezután bejelentette: az amerikai légierő sikeres támadást hajtott végre három iráni nukleáris létesítmény, Fordo, Natanz és Iszfahán ellen.
A kongresszusi demokraták azonnal elítélték a republikánus Trump által jóváhagyott támadásokat, és hevesen tiltakoztak amiatt, hogy az elnök nem kért felhatalmazást a képviselőktől. Mindazonáltal ha vetünk egy pillantást Amerika legutóbbi konfliktusaira, láthatjuk, hogy az elnökök több esetben – bizony a demokrata államfők is – a törvényhozás bevonása nélkül döntöttek a katonai erő alkalmazásáról.
Pedig a jogi helyzet elsőre nem tűnik túl bonyolultnak. Az amerikai Egyesült Államok alkotmányának 1. cikkelye szerint egyedül a Kongresszusnak van joga háborút indítani.
Az alkotmány szövegezői azt szerették volna, hogy a háborúról csak a nép dönthessen, választott képviselői útján. A törvényhozás utoljára 1941-ben döntött hadüzenetről, pedig az Egyesült Államok a második világháború után is szép számmal vett részt aktív harcoló félként konfliktusokban: kezdve a koreai háborúval, Vietnámon át egészen a különböző katonai beavatkozásokig a bolygó számos pontján. Sőt Washington a 21. században teljes körű inváziókat is indított Irak és Afganisztán ellen, formális, kongresszusi hadüzenet nélkül – de, amint majd látni fogjuk, jogi csűrés-csavarással elérték, hogy a törvényhozás jóváhagyja ezeket.
Vietnám miatt új törvény kellett
Természetesen minden konfliktust egyedi jogi csatározások kísértek Washingtonban, de összességében elmondható, hogy az elnökök a második világháború óta jelentősen kibővítették azon jogukat, amellyel egy katonai műveletről és így egy esetleges háború kirobbantásáról dönthetnek. Fontos tudni, hogy ez a jog abból származik, hogy az alkotmány 2. cikkelye kimondja: az amerikai fegyveres erők főparancsnoka az elnök, és ő dönt arról, hogy az ország milyen önvédelmi intézkedéseket tegyen egy esetleges fenyegetés esetén.
1973-ban a Lyndon B. Johnson elnök nevéhez köthető, katasztrofális vietnámi beavatkozásból tanulva a kongresszus hozott egy törvényt, ami elvileg jelentősen csökkentette az elnökök hatáskörét a katonaság külföldi bevetésében. Johnson elnök egy viszonylag jelentéktelennek tűnő kongresszusi állásfoglalásra, a Tonkin-határozatra hivatkozva nyújtotta el a konfliktust. Az Egyesült Államok sohasem küldött hivatalos hadüzenetet – azaz a kongresszus nem egyezett bele egy háborúba Vietnámmal.
Azonban az utóbbi évtizedekben az elnökök – a kongresszus és az amerikai bíróságok félrenézésével – egyre jobban elkezdték leépíteni a vietnámi háború után létrehozott fékeket.
Az elnökök az elmúlt 25 évben kétségtelenül tágították a katonai erő alkalmazására vonatkozó elnöki hatáskör kereteit. Egyre több és több erőt alkalmaznak, egyre többször vetik be a hadsereget a kongresszus felhatalmazása nélkül, és a kongresszus – néhány kitartó ellenzőtől eltekintve – egyszerűen belenyugodott ebbe
– foglalta össze ezt a jól látható folyamatot az NBC-nek John Bellinger, a nemzetközi jog szakértője. Az Egyesült Államok azért „ragadt” benne az utóbbi évtizedekben több konfliktusban is, mert az államfő már megint szinte a végtelenségig húzhatja a katonai akciókat.
Az 1973-as Háborús hatáskörökről szóló határozat szerint Donald Trump elnöknek az Irán ellen indított támadás után legkésőbb 48 órával írásban tájékoztatnia kellene a képviselőház és a szenátus elnökét arról, hogy miért vetette be a haderőt, milyen mértékű az elindított katonai akció, és mennyi időt vesz majd igénybe. Amennyiben Trump nem küldi el ezt, akkor az akciót 60 napon belül be kell fejezni – elméletben, de sokan még az ezt kikötő 1973-as határozat alkotmányosságát is vitatják, így teljesen bizonytalan, hogy a mindenkori elnök meddig húzhat el egy katonai konfliktust.
Példák az utóbbi 26 évből
A kongresszus 1973-ban abból a célból hozta a fentebb taglalt rendelkezést, hogy az elnökök ne tudjanak gyakorlatilag korlátlan ideig saját hatáskörben rendelkezni a fegyveres erőkkel. Az új szabályok ellenére viszont többször is megtörtént már, hogy az aktuális államfő nem kért felhatalmazást a kongresszustól a katonaság bevetésére.
1999. március 24-én Bill Clinton demokrata elnök a kongresszus egészének jóváhagyása nélkül indította meg Jugoszlávia bombázását. Szerbia elődállamát azért támadta Washington, hogy annak csapatait Koszovó elhagyására kényszerítse. Azonban ehhez az amerikai törvényhozás alsóháza, vagyis a képviselőház nem járult hozzá, a légicsapások megindítását csak a szenátus hagyta jóvá, és egy hónappal az akció elindítása után az alsóház teljes egészében elkaszálta az indítványt, addigra azonban már nagyjából mindegy volt.
Az Irán elleni támadást már több elemző is az Irak elleni, 2002-ben megindított invázióhoz hasonlította, főképp azért, mert Teheránt atomfegyverek gyártásával vádolják, amely vád megegyezik azzal, amelyet a 2000-es évek elején Szaddám Husszein iraki rezsimje ellen fogalmaztak meg – az iraki tömegpusztító fegyverekről pedig kiderült, hogy nem is léteztek.
Azonban nagy különbség, hogy George W. Bush elnök Irak elleni katonai invázióját kétszer is jóváhagyta a kongresszus, ami felhatalmazta az elnököt, hogy katonai erőt alkalmazzon, de háború megindítása nélkül – ez egy létező jogi gyakorlat az Egyesült Államokban, és csak egyszerű többség szükséges hozzá a kongresszusban. Az ifjabbik Bush egyszer a szeptember 11-i terrortámadásokra, másodszor a nem létező tömegpusztító fegyverekre hivatkozva kapott ilyen felhatalmazást katonai erő alkalmazására.
Egyre gyakoribb, hogy kihagyják a törvényhozást
A Donald Trump által jóváhagyott múlt szombati, Irán elleni támadáshoz inkább hasonlító eset Barack Obama elnök 2011-es, Líbia ellen indított hadművelete. 2011 márciusában a NATO-erők koalíciója, amelynek az Egyesült Államok is tagja volt, katonai hadjáratot indított, hogy beavatkozzon a líbiai polgárháborúba a polgári lakosság védelme érdekében. És azért, hogy eltávolítsák Moammer Kadhafit, az ország de facto vezetőjét a hatalomból.
Barack Obama – elődjével ellentétben – nem kérte a kongresszus előzetes jóváhagyását ehhez. Júniusra pedig a képviselőház elfogadott egy határozatot, amelyben az amerikai csapatoknak a térségből való kivonását követelte, és azt is, hogy az Obama-kormányzat adjon magyarázatot arra, miért nem kért előbb engedélyt a kongresszustól a támadásra.
Obama alelnöke, Joe Biden (aki 2021 és 2024 között volt elnök) kétszer döntött saját hatáskörben támadásokról. A jemeni lázadók és a szír kormány elleni támadásokra sem kért felhatalmazást.
De Donald Trump elnök a korábbi ciklusában (2017–2021) is jóváhagyott már ilyen műveleteket. Az egyik pont az Iráni Forradalmi Gárda vezetője, Kászem Szolejmáni elleni merénylet volt 2020-ban, a másik pedig a szír kormánycsapatok elleni támadás volt 2017-ben, miután Bassár el-Aszad rezsimje vegyi fegyvereket vetett be saját lakossága ellen.
Megállja-e majd a helyét a bíróságon az Irán elleni támadás?
Az egyik leghíresebb amerikai jogi szakértő, Jonathan Turley felhívja a figyelmet arra, hogy az elnöki jogkörök kibővítése kétpárti művelet volt, és ennek a következményeit láthatjuk jelenleg. A The Hill című lapban közölt véleménycikkében arról ír, hogy szerinte képmutatás a demokraták részéről azt kiáltozni, hogy Trump megsérti az alkotmányt az Irán elleni támadással, amikor csak ugyanazzal a jogával él, amelyet demokrata elődei is alkalmaztak más katonai akciók esetében.
Saját szavaival: „a bíróságok és a kongresszus gyakorlatilag módosították az alkotmányt” azzal, hogy nem tartottak keményebben ellen annak, amikor a korábbi elnökök áthágták az alkotmány első kiegészítését, ami a háborúindítás jogát egyedül a kongresszusra ruházta.
Ennek eredményeképpen a precedens Trumpnak kedvez, amikor azzal érvel, hogy joga van egyoldalúan csapatokat küldeni. Míg Kaine [Virgina demokrata szenátora – a szerk.] és mások ragaszkodnak ahhoz, hogy Irán nem támadta meg az Egyesült Államokat, Trump hivatkozhat arra a tényre, hogy Irán közvetlenül vagy megbízottjai révén több ezer amerikait ölt meg
– írja a neves amerikai jogász, akit a kongresszus gyakran szakértőként is meghallgat olyan kényes jogi ügyekben, mint amilyenek az impeachment eljárások voltak Trump és Bill Clinton elnökök ellen.
Mit mond az ENSZ ilyen esetben?
Donald Trump elnök lépése az egyoldalú háború indításáról nemcsak az amerikai alkotmánnyal megy potenciálisan szembe, de valószínűleg sérti az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányát is. ENSZ alapokmánya nagyon világosan meghatározza, hogy egy országnak milyen esetekben indokolt erőt alkalmaznia.
Bár az ENSZ-alapokmány lehetővé teszi, hogy önvédelemből katonai lépéseket lehessen tenni, szakértők szerint ezt az érvet a Trump-adminisztrációnak nehezebb lesz felhoznia az események fényében, mert az Egyesült Államokat nem érte közvetlen iráni támadás. Azonban a szakértők hangsúlyozzák, hogy az ENSZ-alapokmány megsértésének nem sok lényegi következménye van.
„Sajnos nem ez lenne az első eset, amikor az Egyesült Államok olyasmit tesz, ami valószínűleg sérti az alapokmányt” – mondja Curtis Bradley, a Chicagói Egyetem jogi karának professzora. A szakértő szerint Trump Irán elleni támadásának inkább belföldön lesznek komoly politikai következményei, míg külföldön inkább csak az Egyesült Államok hírnevének csorbulását fogja eredményezni valódi nemzetközi jogi következmények helyett.
(Borítókép: Donald Trump a műveleti szobában figyeli az Irán elleni csapást. Fotó: Daniel Torok/The White House via Getty Images)
