Bármennyire hihetetlen, de még a háborúnak is van joga
Sok mindennek nevezik a háború esetén alkalmazandó nemzetközi jogot: háború jogának, hadijognak, fegyveres összeütközések jogának, nemzetközi humanitárius jognak. A joganyag nagy része nemzetközi szokásjoggá vált. A humanitárius jogon belül a genfi és a hágai jog két ág, ámde a különbségtétel – különösen az 1977-es úgynevezett kiegészítő jegyzőkönyvekkel – javarészt összemosódott – állította Varga Réka nemzetközi jogász, 2023 óta alkotmánybíró.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karának dékánja, a Nemzetközi Jogi Tanszék vezetője hangsúlyozta, történelmileg először a genfi jog jött létre, amely a harcokban megsérült katonákat, az őket ápoló személyzetet és később a hadifoglyokat védte. A hágai jog a hadviselés szabályait rögzítette, azt, hogy milyen eszközöket és módszereket lehet, illetve nem lehet használni. Van értelme ennek a különbségtételnek, de ma már inkább egységesen nemzetközi humanitárius jogról beszélünk.
A solferinói csata sebesültjei
A humanitárius jog atyjának a világ Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletembert tartja, aki az 1859-es solferinói csata sebesültjeinek szenvedéseit látva hozta létre a Vöröskereszt elődjét. A segélyszervezet titkáraként konferenciát kezdeményezett a háborúban megsebesült katonák ellátásáról. Ő fogalmazta meg A hadra kelt seregek sebesültjei és betegei sorsának javításáról szóló egyezmény szövegét, amelyet 1864. augusztus 22-én tizenhat állam írt alá, és utólag még tizenkettő csatlakozott hozzá. A szerződés többek között rögzítette, hogy
a sebesült katonákat orvosi ellátásban kell részesíteni, függetlenül attól, melyik nemzethez tartoznak.
A második genfi konvenció 1906-ban kiegészítette az elsőt, és kiterjesztette hatályát a tengeri haderőkhöz tartozó sebesültek és betegek helyzetének javításával. Az egyezmény egyebek közt kimondta, hogy „valamely hadseregnek a másik hadviselő fél hatalmába került sebesültjei vagy betegei […] hadifoglyok, és a nemzetközi jognak a foglyokra vonatkozó általános szabályait rájuk is alkalmazni kell”.
Az első világháború után, 1929-ben született harmadik egyezmény a hadifoglyokkal szembeni bánásmóddal kapcsolatban előírta az emberiesség szabályainak megfelelő kezelésüket, továbbá azt is, hogy kötelesek tájékoztatást adni róluk, és engedélyezni semleges államok képviselőinek a fogolytáborok meglátogatását.
A háborúk áldozatainak védelme
A második világháború tapasztalataiból okulva 1949. augusztus 12-én fogadták el Genfben a háborúk áldozatainak védelméről szóló, ma is hatályos egyezményeket, amelyek az 1864-es konvenciót voltak hivatottak korszerűsíteni. Ez a négy egyezmény a következő:
- a hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról,
- a tengeri haderők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról,
- a hadifoglyokkal szembeni bánásmódról,
- valamint a polgári lakosság háború idején való védelméről.
A rendelkezéseit nemcsak a hadüzenettel indított háborúban kell alkalmazni, hanem a szerződő felek minden fegyveres összeütközése esetén, még akkor is, ha valamelyikük nem is ismeri el a hadiállapotot. Az egyezmény szerint mindazokat, akik az ellenségeskedésekben közvetlenül nem vesznek részt, ideértve a fegyveres erők harcképtelenné vált tagjait és azokat, akik letették a fegyvert, mindenfajta hátrányos megkülönböztetés nélkül, emberséges bánásmódban kell részesíteni.
Tilos az emberölés, megcsonkítás, a kínzás és kínvallatás, a túszok szedése és a megalázó bánásmód.
Büntetés kiszabása és végrehajtása csak megfelelő bírói ítélet alapján engedhető meg. A sebesülteket és a betegeket össze kell szedni, és ápolásban kell részesíteni őket.
1977-ben két kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el, amelyek az önrendelkezésért, valamint az idegen megszállás és a fajüldöző rezsimek ellen folytatott harcot nemzetközi konfliktusnak minősítik, és a polgári lakosság védelmét kiterjesztik az egyes államok határain belüli konfliktusokra is. 2005-ben újabb kiegészítő jegyzőkönyvet hagytak jóvá, amely a vörös kereszt és a vörös félhold mellett védelmet élvező jelképnek minősítette a sokkal semlegesebb vörös kristályt is.
Az 1949-es genfi egyezményeket a mai napig 196 ország iktatta jogrendszerébe, de közülük többen (így az Egyesült Államok és Törökország) az 1977-es kiegészítéseket már nem fogadták el. Magyarország 1954-ben csatlakozott az egyezményekhez (a kiegészítő jegyzőkönyvekhez 1989-ben és 2006-ban), míg az erről szóló törvényerejű rendeletek 1955. február 3-án léptek hatályba, de azokat hivatalosan csak 45 évvel később, a Magyar Közlöny 2000. november 16-i számában tették közzé.
A hadviselés szabályai
A hadviselést is évszázadokon keresztül jórészt szokásjogi normák szabták meg. Csak a XIX. század közepétől születtek nemzetközi egyezmények. 1856-ban a kalózlevelek kiadását tiltották meg, 1868-ban pedig a 400 grammnál kisebb súlyú robbanó lövedékek alkalmazását.
A hadviselés részletes szabályait az 1899-es, illetve az 1907-es hágai konferenciák rögzítették. Egyezményt fogadtak el a viszályok békés rendezéséről, a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól. Nyilatkozatban ítélték el a fojtó- vagy mérgesgázokat terjesztő lövedékeket, de szabályozták a légibombázást is. A hágai szabályzat kimondta, hogy
a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában.
Kifejezetten megtiltották például méreg vagy mérgezett fegyver használatát, a fegyverét letevő, magát megadó ellenfél megölését, a szükségtelen szenvedést okozó fegyverek használatát vagy az ellenséges állampolgárok kényszerítését saját hazájuk elleni hadviselésbe. Szintén tiltották a nem védelmezett városok, falvak, lakott helyek vagy épületek megtámadását vagy bombázását. Viszont megengedettnek tekintették a hadicselt, valamint mindazon eszközöknek használatát, amelyek az ellenségről és a terepről adnak tájékoztatást.
Az 1899-es és az 1907-es hágai egyezményeket Magyarországon az 1913. évi XLIII. törvény cikkelyezte be, amely ma is hatályban van.
A háborúindítás joga
A háborúindítás jogát (jus ad bellum) évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették, ezért nemzetközi tilalom sem korlátozta, hogy törekvéseit háború útján érvényesítse. A második világháború után, az ENSZ megszületésekor ellenben már az alapokmány preambulumában kimondták, „hogy fegyveres erő alkalmazására, ha csak közérdek nem kívánja, sor többé ne kerüljön”. Vagyis a világtörténelemben először rögzítették az erőszak alkalmazásának generális tilalmát, igaz, háborúról lemondó, megnemtámadási szerződések, semlegességi nyilatkozatok azért születtek.
Az ENSZ Alapokmányában fektették le az államok közötti kapcsolatok alapelveit is: a szuverenitás elvét, a viták békés rendezésének kötelezettségét, és egy másik állam területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló fegyveres erő alkalmazásának tilalmát. Ez utóbbit agressziónak nevezzük. Ez alól csak két kivétel van:
- az önvédelem,
- és az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása alapján végzett művelet a béke és biztonság helyreállítására.
Az önvédelemnél egy állam a kívülről ért támadásra válaszolhat, míg utóbbinál a BT adhat felhatalmazást fegyveres erő alkalmazására, ha a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetve van.
Mint ebből a szabályozásból is kiderül, a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában a BT-re kulcsszerep hárul. A BT az egyetlen, amely kötelező érvényű határozatot hozhat: szankciókat fogadhat el és végső soron, ha ezek az eszközök nem bizonyultak hatékonynak, az alapokmány 42. cikke szerint „légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával” műveleteket is elrendelhet. Ezekhez az államoknak kell felajánlani haderőt, hiszen az ENSZ-nek nincs erre saját hadserege. Egy ilyen határozatot azonban az öt állandó tag (Kína, Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok) bármelyike megvétózhat – ebben áll az állandó tagság legfőbb hatalma.
Katonai szempontok, humanitárius megfontolások
A humanitárius jog igyekszik egyensúlyt teremteni a katonai szükségesség és a humanitárius megfontolások között. Megengedi a kombattáns, katonai objektum elleni támadást, ugyanakkor védelemben részesíti azokat, akik nem vesznek részt az ellenségeskedésben – magyarázta Varga Réka, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.
Alapszabály, hogy csak harcost szabad támadni, civilt vagy más védett személyt nem.
Védelem illeti meg a sebesült, sérült katonákat, illetve a honvédségi és polgári egészségügyi alakulatokat, ezek megtámadása tilos. Védelem illeti meg továbbá többek között a veszélyes erőket tartalmazó objektumokat, illetve a lakosság túléléséhez elengedhetetlenül szükséges objektumokat. Bármilyen furcsán is hangzik, de a civilek védelme nem jelenti azt, hogy civil személy megsebesítése, esetleg egy támadás következtében áldozattá válása vagy civil objektum lerombolása minden esetben a szabályok megsértése lenne. Amennyiben a támadó fél katonai célpontot támad, de ennek következtében civil személy veszti életét, akkor lehet jogszerű a támadás, ha a polgári áldozat nem haladja meg az elérni kívánt katonai előny mértékét. Nincs azonban arra objektív mérce, hogy mi számít arányosnak, ezt minden esetben egyedileg kell mérlegelni – tudtuk meg a nemzetközi jogásztól.
Amíg a nemzetközi jogra hivatkoznak
Az orosz–ukrán és az amerikai–iráni konfliktusban hasonlóság, hogy egy másik állam területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló fegyveres erő alkalmazását sem az orosz, sem az amerikai vezetők nem nevezték agressziónak, pláne háborúnak.
Donald Trump amerikai elnök szerint a június 21-ről 22-re virradó éjszakai támadás célja Irán legfontosabb nukleáris létesítményeinek elpusztítása volt, ezzel megszüntetve a nukleáris fenyegetést. Az oroszok pedig – az ő szóhasználatuk szerint – a „különleges katonai műveletet” „nácitlanítással”, illetve – a NATO terjeszkedésétől tartva – „megelőző önvédelemmel” magyarázzák.
Varga Réka szerint Oroszország nemzetközi jogi érvei lényegileg minden elemükben hibásak. Indokolásuk középpontjában a „megelőző önvédelem” áll, az ENSZ Alapokmányában ilyen kifejezés viszont nem szerepel. Az, hogy a megelőző önvédelem egyáltalán beletartozik-e az önvédelem fogalmába, komoly vita tárgya, de erre még a nemzetközi jogi szakértők egy része szerint is csak akkor nyílna lehetőség, ha egy valóban küszöbönálló, előre tudott támadás elhárításáról lenne szó.
Szerintem addig lehetünk optimisták, ameddig a nagyhatalmak a nemzetközi jogra hivatkoznak, még akkor is, ha érvelésük hibás, vagy indokaik átlátszóak. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a meglévő kereteket tartják irányadónak, mégiscsak a fennálló világrenden belül kívánják rendezni a konfliktusaikat
– jegyezte meg a nemzetközi jogász.
(Borítókép: Füst száll fel egy izraeli csapás után Teheránban, Iránban 2025. június 16-án. Fotó: Stringer / Getty Images)
